Az Egymillióan a magyar sajtószabadságért blogjában A támogatás ára c. vitaindító írásában a demokratikus ellenzéki pártok és a civilek összefogásának feltételeiről értekezik.

Az alábbiakban a cikkben megjelent néhány gondolatra szeretnék reagálni.

„Van egy gyanúnk, hogy azok közül, akik most az Orbán-kormánnyal elégedetlenek, sokan korábban a baloldali kormánnyal voltak ugyanilyen elégedetlenek, és az az elégedetlenség fordult most Orbán-ellenességbe, ami korábban megszerezte neki (aktív szavazatokkal vagy szimpla passzivitással) a kétharmadot. A mostani elégedetlenség ezek szerint nem csupán az Orbán-kormánynak, hanem immár a teljes politikai elitnek szól, a civil ellenzék nem Orbán ellenzéke, hanem a magyar politikai elit ellen van.”  - írja a Milla. Értem én, sőt, hajlok arra, hogy elfogadjam, de ez mégiscsak egy gyanú, és az ebből levont következtetés („Ezt támasztja alá a pártot választani nem tudók (vagy inkább nem akarók) elképesztően magas aránya is.”) csak hipotézis marad.
Hajlamosak vagyunk a közvélemény-kutatásokban megjelenő pártot választani nem tudókat olyan homogén masszának tekinteni, akik teljesen elfordultak a politikai elittől, és valami teljesen újra vágynak. Holott nem tudunk róluk sokat. Mindeközben a szakemberek nem győzik hangsúlyozni, hogy jelenleg nincs választási helyzet, és ennek az ötven százaléknak egy része egészen biztosan választana magának pártot, ha szavaznia kellene. De jelenleg nem kell. Hányan is álltunk a 2010-es választások alkalmával úgy a szavazófülkében, hogy jobb híján szavaztunk valamelyik pártra, a kisebbik rosszra? Szerintem sokan. Persze sokan nem mentek el szavazni, és jelenlegi helyzetünk nekik is köszönhető.
Ezzel kapcsolatban azért felhívnám a figyelmet még arra, hogy az emberek egy jelentős része (közel 50%) úgy gondolja, hogy igenis van pártja. A Fidesz, az MSZP, az LMP, a Jobbik, a DK, és más pártok. Most – ha a fenti logikát követjük – akkor ezek az emberek hazudnak, vagy hülyék, vagy csak kimaradtak a Milla számításából?
A vitaindító ezek után feltételeket szab – szerintem megfontolandó feltételeket -, Új szerződést ajánl:
-    ügynöklisták nyilvánosságra hozatala
-    pártfinanszírozás rendszerének átalakítása
-    a közmédia anyagi és politikai függetlenségének biztosítása
-    egyértelmű elköteleződés az Európai Unió pénzének bevezetése; az EU politikai, gazdasági intézményeinek tiszteletben tartása mellett.
Bár az Euró bevezetése nem tudom, hogy jön ide, de ezen a ponton kívül tényleg olyan dolgokat vetnek föl, amellyel a magyar társadalom, a magyar politika évtizedek óta elmaradásban van. Van néhány dolog, ami szerintem szintén a minimumok közé emelendő:
-    egy új, európai szellemiségű alkotmány megalkotásának szándéka
-    a jogállam helyreállításának szándéka
-    a szociális- és társadalmi olló szűkítésének szándéka
-    a demokratikus alapértékek elfogadása
Ezek nélkül nem megy.
A jelenlegi alaptörvénnyel (és a kétharmados törvénydömpinggel) nem lehet élhető Magyarországot működtetni, meg kell változtatni. Nem gyökeresen lecserélni, nem kizárni belőle a „másik oldalt”, hanem közösen, éles viták és fájó kompromisszumok után közösen megalkotni.
Nem lehet elfogadni, hogy a 21. században Európa közepén az állam teljesen magára hagyjon régiókat a benne élő emberekkel együtt; nem lehet elfogadni, hogy csak azért kapjon valaki kevesebb minimálbért, mert nem Budapesten lakik. Nem lehet elfogadni, hogy a társadalmi mobilitást teljes mértékben ellehetetlenítsék állami eszközökkel.
És igen, nem lehet elfogadni, hogy olyanok üljenek az asztalnál, akik nem hisznek a demokráciában.

Amikor Székely Tamás bejelentette, hogy összehívják az Ellenzéki Kerekasztalt, és várják oda a demokratikus pártokat és civil szervezeteket, én valami olyasmire gondoltam, mint amit a fentiekben leírtam. Az Ellenzéki Kerekasztalnak nem arról kell szólnia (és nem is arról szól), hogy a pártok egymás között leosszák a szerepeket, vagy a civilek jelenléte megerősítse a pártok pozícióit, elfogadottságát, hanem arról a társadalmi párbeszédről, amire a magyar társadalom egyszerűen képtelen az utóbbi években.  Diktátumokról semmiképp, tehát sem a pártok, sem pedig a civilek nem szabhatnak kizáró feltételeket, a fenti pontokat közösen kell elfogadniuk. Ha példának okáért a Milla felsorolásából az ügynöklista mindenki egyetértésével kimaradna (amit személy szerint nagyon sajnálnék), akkor sem szabadna, hogy „vége legyen a dalnak”.
 Fel kell számolnunk azt a gyakorlatot, hogy képtelenek vagyunk normális mederben folyó párbeszédet folytatni jobb és baloldaliak, liberálisok és konzervatívak, fel kell számolni a párhuzamos narratívák rendszerét. Beszélnünk kell a pártfinanszírozásról, az ehhez köthető feketegazdaságról, fel kell tudni dolgozni a múltunkat, együtt élni az ügynökeinkkel, a bűneinkkel, a sikereinkkel.
Nyilvánvaló, hogy az összehívónak van valami előzetes elképzelése arról, hogy milyen feltételekkel képzeli el az Ellenzéki Kerekasztal működését. Erről szívesen hallanék többet tőlük, mert mostanában sokkal többet lehet olvasni, hallani arról, hogy ki miért tartja nagyszerűnek, ki miért tartja ördögtől valónak, vagy egyszerűen hogyan próbálja gáncsolni a kezdeményezést, mert nem tud az élére állni.

Még egy gondolat…
A parlamenti demokráciában a civilek (állampolgárok) politikai akaratának végrehajtói a parlamenti pártok. Az a pártellenesség – bár jogos felháborodásból adódik -, amely a civil társadalom véleményformálói tollából néha a gejzírek erejével kitör, hosszú távon káros is lehet. Káros lehet, mert nem csupán a levitézlett politikai szereplőkre sújt le, hanem azokra is, akik/amelyek csak most bontogatják szárnyaikat. Mi lesz a 4K-val, a Szolidaritással, és mi lesz azzal a sok mozgalommal és párttal, ami csak most fog megjelenni? És mi van/lesz az LMP-vel, aki az elmúlt húsz év bűneiért nem tehető felelőssé, mégis a fejére olvassák sokszor?
Az elmúlt húsz év bűneiért mi választópolgárok megbüntetjük a pártokat, a politikusokat. Meg is érdemlik. De hol van a mi felelősségünk? Mert az elmúlt húsz évben is mi civilek, állampolgárok szavaztunk bizalmat a pártjainknak, akik rendre visszaéltek a bizalmunkkal.
Nem a január 2-i összefogás fogja visszahozni az elmúlt húsz évet a hatalomba (ahogyan attól a Milla fél), hanem az állampolgári öntudat hiánya. Ha az az ötven százalék megint nem megy el szavazni, ha végre tehetne valamit…